A szüleink ugyanazt az együttest szerették,együtt jártak a koncertjeikre,így ismertük meg egymást.
Már legalább 10 éve.
Ő mindig ellenséges volt velem,folyamatosan piszkált,csúfolt,bántott.
Nem volt vékony,sőt,kifejezetten dagi kisfiú volt,de már akkor is éreztem,hogy nem számít. Nem érdekelt a súlya,sokkal inkább felkeltette a figyelmem a gyönyörű kék szempár,aminek Ő birtokában volt.
Szerettem messziről nézni 10-12 éves koromban,jó volt látni,hogy ha a szája nem is,de a szeme mindig mosolygott.
Ha ideges is volt a hugaira,a szemeiben soha nem látszott a harag,sokkal inkább a huncutságot lehetett benne felfedezni.
Mindig is sokat jelentett nekem.
A hugaival jó kapcsolatot ápoltam,bár ők mindig gyerekek voltak hozzám képest. A nagyobbik húga 4 évvel,míg a kisebbik 6 évvel fiatalabb nálam.
Igaz,Ő és én köztem is van 2 év,de ezt soha nem lehetett észrevenni.
Ő mindig érettebb volt a vele egykorúaknál,még ha nem is nagyon mutatta ki.
Az állandóan boldogan csillogó szemeiből ezt is sikerült kiolvasnom.
Mindig azt hittem,hogy utál engem,mert soha nem volt egy jó szava se hozzám,de az az egy dolog nyugtatott,hogy amikor rámnézett,akkor is ugyanúgy csillogott a szeme. Visszagondolva,talán még jobban is.
Ha 3-4 évvel ezelőtt nem hagyom,hogy ennyire eltávolodjunk. Mármint a 2 család,Ők és mi. Talán most minden más lenne.
Talán sokkal egyszerűbb lett volna minden 2015 nyarán,talán újra láthatnám a vidám,mosolygós szemeit.
De azóta minden megváltozott.
Én is,de Ő méginkább.